Mother Earth Father Thunder

Nincs mit részletezni, fényezni, mázolni a témát, az egész sztori rém egyszerű: a minisztérium újabb fenomenális ötlete az volt, hogy az év elején a diákok írjanak egy felmérő dolgozatot, ami nem kerül be a naplóba, csupán arra szolgál, hogy év végén összehasonlítsák és levonják a következtetést, ki mennyit fejlődött, vagy éppenséggel a másik végletbe indult-e el. Arról, hogy ezek titkosítva lesznek, és miden szülővel egyenként beszélni fognak a jegy elárulása érdekében, már ne beszéljünk, mint ahogy arról sem, hogy micsoda időpazarlás.

Szóval a héten szépen, sorra megírtunk egy oláht, magyart, angolt, németet, latint, föcit, törit, filozófiát, így a pénteki, azaz mai napra hagyva az infót, s egyben az utolsót. Felmentünk a terembe, közölték, hogy megosztott particióban mindannyian hozzunk létre egy-egy mappát a nevünkkel, amiben majd dolgozni fogunk. Eleinte elszórakoztunk azzal, hogy különféle jelzőket írkáltunk egymás neve mellé (cirka 5-6 idióta, szórakozni képes ember), majd nekiláttunk a feladatlapnak. (A. neve mellett nem sokkal később megjelent a ‘Bözsi’ és a ‘mi az elso kerdesxd’ is. Ezen is röhögtünk egy ideig, aztán munka.) Minden jól ment, bár az Access-szel szaroztam egy ideig, mert nem szoktam hozzá a 2007-eshez, de végül az is megoldódott.

Az utolsó előtti pont kérése az volt, hogy hozzunk létre egy almappát, amibe készítsünk egy notepad parancsikont. Keresőbe begépeltem, kidobott egy shortcutot, s megkérdeztem a tanárnőtől, hogy gond-e, ha eleve parancsikonról készítjük a miénket. Azt felelte, hogy nem, csak tudja megnyitni, s akkor okés lesz. Szóval pipa.

Az utolsó kérés file tömörítés volt, ami nem rémlett, hogy a tanult anyagok között volt-e, ráadásul a gépen román vindóz van, szóval már az hátráltatott, de végül felülkerekedtem a roppant gyér oláh tudásomon, és meglett az is. S itt kezdődtek a gondok, ugyanis a notepades mappám hirtelen eltűnt a képernyőről. Ismét belépek a mappámba, frissítek, semmi. Először azt hittem, hogy drága E. marhul, és miután kiborulok majd visszamásolja, de mondta, hogy nem ő volt. Akkor ment fel a cukrom, s fennhangon megkérdeztem, hogy ki a halál törölte ki a mappámat? Erre síri csönd, rám néznek, a tanárnő megkérdezi, hogy mi a gond, én meg szépen nekiálltam szapulni a népet úgy, hogy az a bizonyos 3-4 gyanúsított személy érezze, hogy valójában nekik szegezem.

- Ilyen osztálytársaid vannak.
– Tudom. Viszont kíváncsi vagyok, melyik az az idióta, aki nem tud egy parancsikont létrehozni, és tőlem lopja el sunyi módon.
– Legalább tudják, hogy kinél kell keresni. – s ezzel a tanárnő részéről le volt tudva.

Azt bánom, hogy nem figyeltem a másik soron levő gépeket és azt, hogy ki nem fordul meg amikor kijelentem, hogy valaki gecizett, mert szépen leolvastam volna, hogy melyik a hunyó. Engem bizony nem szabotált egyik sem, nem esett nehezemre 4-5 újabb klikket nyomni, de az ilyen pofátlan, más érdemével dicsekedő nyomorékok ne várják el azt, hogy ne osszak ki egy-egy tarkón baszást. S igencsak az a gyanúm, hogy a drágalátos naplóba-hiányzást-karikázó barátném volt a tettes.

Három hónapja jelentettem ki azt, hogy hajtóvadászat indul. Aztán pár óra elteltével már a földhöz is lettem baszva.
Eltöprengtem azon, hogy mindezt magamnak generálom-e vagy csupán meg van írva, hogy házsártos, romlott lelkű nénivé öregedjek, mindvégig egyedül (mert hogy sorra elhagy mindenki, az egyszer fix). Aztán ismét úgy tűnt, hogy én kerekedtem felül, aztán mégsem, de nem adtam fel, és megszereztem. Egy-null ide.
Így, az idő elteltével nem hittem volna, hogy kiválthat belőlem ilyen (vagy bármiféle) érzéseket. Lassan kiderült, hogy nem kevés közös elemmel rendelkezünk, makacsság terén legfőképp. Viszont, és ez egy óriási ugrás, NEM azt játszom, amit 2 éve hosszú-hosszú időn át. Nem gyötröm saját magamat arra az egy szóra várva, hiszen most már a tettekből olvasok.
Alapjában véve jó emberismerőnek tartom magam, és mára már bevallhatom, hogy akkor, Őt, kegyetlenül félreismertem. Voltak őszinte pillanatai, igen, de valljuk be, annyira még nem érett, hogy ne a farka vezesse. Hát ezért volt fail az a bő 1,5 év.

Jelen pillanatban egy másik játékot játszunk, mégpedig azt, hogy ha minden a terv szerint halad, megadom a lehetőséget, hogy szeressen.
‘Még senki se találta meg ilyen gyorsan az érzékeny pontomat.’ Tudok én valamit.

Egyszerűen fantasztikus az, hogy mennyire tudunk örülni annak, ha gyorsan végzünk a feladattal és hamarabb hazajöhetünk 5-10 perccel.
Legyen már nyár!

Az egész történet pontosan egy hete, péntek délután kezdődött, amikor is az egyik fogam fájni kezdett szépségesen, okosan. Káromkodások és csapkodások közepette bevettem egy fájdalomcsillapítót, majd minden elfogyasztottam, ami mentolos volt. Eközben azzal nyugtattak, hogy a másnapi tetoválás majd jobban fog fájni, és mentem elfelejtem a bajomat (egy faszt!).
A szombati napom kellemesen telt. Nem könnyeztem, nem nyöszörögtem, s a fogam se kínzott. Legfeljebb az, hogy rohadt sokat vártunk a vonatállomáson, amikor meg fütyülve megérkezett, majdnem elé estem (Y). Végül is épségben hazaértünk (annak ellenére, hogy az utolsó 20 km-ben arra ébredtem, hogy egy rakás hiperpigmentált gyűlt körénk, és egytől-egyig engem nézegettek és a hajamra mutogattak).
A hétfői napom az öskola gyönyöreivel telt el. Igen, évnyitó, majd az osztályfőnökiről való lelépés ‘szórólapokat megyünk osztogatni a Realba’ indokkal (ami már úgy bibis, ha ránézünk a velem tartó három legényre), sörözés, majd új cipellő felvétele a futártól. Az igazi mulatság viszont csak később kezdődött, amikor az esti séta alatt lüktetni kezdett a fogam. Cirka két fájdalomcsillapító után és hajnali 5kor való facebookozás alatt rájöttem, hogy ez rohadtul nem fog elmúlni, öblögethetek én sós vízzel vagy pálinkával. Szóval 7kor eldöntöttem, hogy nagyon nem megyek suliba, helyette inkább ellátogatok a fogorvoshoz, akiről kiderült, hogy délutános. Néhány óra szenvedés után már az őrület határán álltam, s elhatároztam, hogy tanácsot kérek a délelőttös, ismeretlen fogorvostól. Adott is, méghozzá azt, hogy készítsek drága filmet a bölcsességfogamról, majd közölte, hogy azért fáj, mert éppen nő s nyomja a mellette levőt. Szedjek fájdalomcsillapítót, tűrjek, oszt jóvan. Szerdán kicsit alábbhagyott a kínzó fájdalom, de a gyengébb ‘löketeket’ is megéreztem, ugyanis csengős (nem Zoli) voltam a kapunál. Rá is ordítottam néhány ötödikesre, amikor a tanári lépcsőn akartak felmenni. Ajjaj.
DE mindezt sikerült fokozni. Este már a fogamra se tudtam ráharapni anélkül, hogy össze ne szartam volna magam. Már az utca emberével ordítoztam (ok nélkül), halomszámra szedtem a fájdalomcsillapítót, és ugyanoda jutottam, mint kedden, csupán azzal a különbséggel, hogy legalább ötszörösére nőtt a fájdalom. Péntek reggel ismét a fogorvost választottam az oktató intézet helyett (ezúttal egy újat), s rájöttünk a problémára: nem a bölcsességfog volt a ludas, hanem a mellette levő. A tömés alatt szépen elpusztultrothadt az ideg, és nyomás hatására támadott. A lényeg az, hogy felnyitotta és ha teljesen nem is szűnt meg, de drasztikusan csökkent a fájás, így nyugodtan főtérfesztezhettem.
Délután az is kiderült, hogy mégis kapom az ösztöndíjat, aminek úgy megörültünk, hogy vettünk is egy üveg vodkát. Viszonylag gyorsan bevágtuk (ketten), közben pihentem, hogy az esti koncerten fresh legyek. Hát ez nem jött össze, a voci háromnegyedénél filmszakadás volt. Kiderült, hogy volt még egy második üveg is, amit kikaptam a barátom kezéből és jól meghúztam (többször is). Kávét is főzött nekem, de a töményre voksoltam és nem kellett. Ezek után nem érdeklődtem az este iránt. Az biztos, hogy hívtak bulizni, azt mondtam, hogy inkább alszom, jobb lesz nekem, fél 4kor felkeltem, ki akartam menni bulizni, de nem hagytak kulcsot és nem vették fel a telefont sem. Szóval tovább aludtam (volna, ha nem hányom ki a vocit. kétszer) amíg haza nem ért Gy, kb 4 után.
Mondjuk arról ne beszéljünk, hogy mennyit gondolkodtam azon, hogy mit fogom majd anyámnak mondani, amiért nem mentem haza egész éjjel úgy, hogy nem is szóltam. Khmm. De ez már egy más sztori.

Szóval a konklúzió az, hogy ne bízzatok meg az oláh fogorvosokban és oláh vodkát se igyatok, gyerekek. Mondjuk nem bánom azt, hogy a mai volt a 4. iskolai napom idén, de rohadtul sok dologról lemaradtam, amibe az irigy sertés/örömlány osztálytársaim nem óhajtanak beavatni. Sebaj, még 9-10 hónap és sorra megcsapom mindet.

Na de most már ideje volna takarodni.