Mother Earth Father Thunder

Valami hasonló csodát szeretnék varratni magamnak, ballagásom és bankettünk emlékére.

Amúgy rohadtul hazaérhetne már. oO

 Vicces. Bő 17 évet éltem le úgy, hogy nem volt senkim.

Senki sem szeretett úgy igazán, vagy ha mégis, nem éreztette velem. A barát témán meg könnyedén átlendülhetünk, hiszen jóformán az se volt soha. Hozzászoktam a felületes emberekhez, az olyanokhoz, akik csak akkor keresnek fel, problémájuk van, esetleg kérni szeretnének valamit. Sosem játszottuk el azt, hogy összegyúrjuk a társaságot és átugorjunk valakihez, felüljünk a legelső vonatra és utazzunk el, bárhová is menjen. Ehelyett mit kaptam? Rohadt jóban vagyunk de csak az iskola alatt, azután szarunk egymás fejére barátokat. A legjobban mégsem ez fáj, hanem az, hogy akiről azt hittem, hogy tényleg barátok lehetnénk, lassan elfordult tőlem ismeretlen okokból, s az se érdekli, hogy élek-e vagy halok. Ebben az esetben mégis kivel beszélhetném meg a gondjaimat? Kinek adjak ki mindent, és ki lesz az, aki majd megosztja velem a véleményét, tanácsot ad, vagy azt mondja, hogy ismét balfasz voltál? Világéletemben értelmes embernek tartottam magam, s e mellől nem tágítok. De kurva jól esne, ha más véleményét is meghallgathatnám és akadna olyan, akiben feltétel nélkül meg tudnék bízni. Vagy rám találna a régi. whatever

Furcsa. Szinte 17 évig úgy éltem, hogy nem volt senkim, s most, hogy nélkülöznöm kell Őt, kegyetlenül magányosnak érzem magam. Nem hinném, hogy megszokásból. Többnyire azért, mert hálával tartozom neki, akinek azt köszönhetem, hogy túltettem magam azon az önsanyargató másfél éven. És ez nem semmi. Gratulálok, lebontottad az emberi érzéseimet körülvevő betonfalat.

Nem tudom mire számíthatok ezután, de ennek ellenére számolom a hátralévő napokat, maximálisan kiélvezve az utána következőket is. Köszönöm.

Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy én kezdeményezzek, de ha már úgy viselkedek, hogy félnek tőlem az emberek, és nem merik elmondani az irántam érzett érzéseiket, akkor úgy vélem, kötelességem elsőként szólni. Aranyos. (: Viszont már csak egy hét maradt hátra. Pluszminusz egy nap. Igazán eltelhetne már.

Amúgy ügyes voltam. Nyertem egy 3. üveg Jägert is, ugyanis megtanultam biciklizni. Igaz, hogy körülbelül úgy, mint egy nyugdíjas, aki 3 üveg vodkát letolt, és különböző mértani formákat ír le az úton, továbbá két sáv sem elég a kanyarodásra, de ahhoz képest, hogy csak két napja álltam neki, elég jól haladok. :D Lesz ez jobb is.

Jobb dolog híján alvással ütöm el az időt. Olyannyira, hogy már 10 körül lefekszem többnyire azért, hogy hajnal 6-kor ne legyek (annyira) hisztis. Nos, ezt eljátszottam tegnap este is, nem gondolván arra, hogy ilyen hamar eszébe fogok jutni, hiszen csak alig ment el. Mindenesetre éjjel arra ébredek, hogy rezeg a telefonom, én meg reflexből kinyomom, s tajtékzom azért, amiért már reggel van. Kis idő elteltével sikerült rájönnöm arra, hogy egyáltalán nem az ébresztő volt, hanem csórikám próbált elérni, én meg kinyomtam neki. :D Nem mertem visszahívni, nehogy megegye az összes pénzemet, de nagy nehezem sikerült elérni azt, hogy ismét hívjon. Nem mondom, hogy rossz dolog volt a hangjára ébredni. Csupán az a (nagy) gond, hogy így nagyon nem fog telni az idő, legalábbis számomra. Főleg, hogy állítólag már nincs több Scorpions koncertjegy sem …

- Na! Már csak két hét! :DDD
Damn it. -.-

- Kimondtam azt, amit nem kellett volna. Kétszer is.
- Háromszor. ♥

Nincs mit részletezni, fényezni, mázolni a témát, az egész sztori rém egyszerű: a minisztérium újabb fenomenális ötlete az volt, hogy az év elején a diákok írjanak egy felmérő dolgozatot, ami nem kerül be a naplóba, csupán arra szolgál, hogy év végén összehasonlítsák és levonják a következtetést, ki mennyit fejlődött, vagy éppenséggel a másik végletbe indult-e el. Arról, hogy ezek titkosítva lesznek, és miden szülővel egyenként beszélni fognak a jegy elárulása érdekében, már ne beszéljünk, mint ahogy arról sem, hogy micsoda időpazarlás.

Szóval a héten szépen, sorra megírtunk egy oláht, magyart, angolt, németet, latint, föcit, törit, filozófiát, így a pénteki, azaz mai napra hagyva az infót, s egyben az utolsót. Felmentünk a terembe, közölték, hogy megosztott particióban mindannyian hozzunk létre egy-egy mappát a nevünkkel, amiben majd dolgozni fogunk. Eleinte elszórakoztunk azzal, hogy különféle jelzőket írkáltunk egymás neve mellé (cirka 5-6 idióta, szórakozni képes ember), majd nekiláttunk a feladatlapnak. (A. neve mellett nem sokkal később megjelent a ‘Bözsi’ és a ‘mi az elso kerdesxd’ is. Ezen is röhögtünk egy ideig, aztán munka.) Minden jól ment, bár az Access-szel szaroztam egy ideig, mert nem szoktam hozzá a 2007-eshez, de végül az is megoldódott.

Az utolsó előtti pont kérése az volt, hogy hozzunk létre egy almappát, amibe készítsünk egy notepad parancsikont. Keresőbe begépeltem, kidobott egy shortcutot, s megkérdeztem a tanárnőtől, hogy gond-e, ha eleve parancsikonról készítjük a miénket. Azt felelte, hogy nem, csak tudja megnyitni, s akkor okés lesz. Szóval pipa.

Az utolsó kérés file tömörítés volt, ami nem rémlett, hogy a tanult anyagok között volt-e, ráadásul a gépen román vindóz van, szóval már az hátráltatott, de végül felülkerekedtem a roppant gyér oláh tudásomon, és meglett az is. S itt kezdődtek a gondok, ugyanis a notepades mappám hirtelen eltűnt a képernyőről. Ismét belépek a mappámba, frissítek, semmi. Először azt hittem, hogy drága E. marhul, és miután kiborulok majd visszamásolja, de mondta, hogy nem ő volt. Akkor ment fel a cukrom, s fennhangon megkérdeztem, hogy ki a halál törölte ki a mappámat? Erre síri csönd, rám néznek, a tanárnő megkérdezi, hogy mi a gond, én meg szépen nekiálltam szapulni a népet úgy, hogy az a bizonyos 3-4 gyanúsított személy érezze, hogy valójában nekik szegezem.

- Ilyen osztálytársaid vannak.
– Tudom. Viszont kíváncsi vagyok, melyik az az idióta, aki nem tud egy parancsikont létrehozni, és tőlem lopja el sunyi módon.
– Legalább tudják, hogy kinél kell keresni. – s ezzel a tanárnő részéről le volt tudva.

Azt bánom, hogy nem figyeltem a másik soron levő gépeket és azt, hogy ki nem fordul meg amikor kijelentem, hogy valaki gecizett, mert szépen leolvastam volna, hogy melyik a hunyó. Engem bizony nem szabotált egyik sem, nem esett nehezemre 4-5 újabb klikket nyomni, de az ilyen pofátlan, más érdemével dicsekedő nyomorékok ne várják el azt, hogy ne osszak ki egy-egy tarkón baszást. S igencsak az a gyanúm, hogy a drágalátos naplóba-hiányzást-karikázó barátném volt a tettes.